3.

Nyuszók!
Nos, ez az első rész, ami kicsit már "akciós", szóval őszintén remélem, hogy tetszeni fog!:) Köszönöm szépen az előző részhez érkezett megtekintéseket, sokat jelentenek!:3
U.i.: komizni és feliratkozni se felejtsetek el!:3
Galuska: Kata xxx

Jack Haynes

A hobó kihallgatásra várva ült a kihallgatóteremben, mi pedig Hope-al Patrick-ot vártuk, hogy mondjon valamit a fejleményekre. A szemem a kétszeresére dagadt, viszont a társam rányomott egy kanalat (szerintem kissé erőteljesebben, mint kellett volna) és a duzzadás kezdett visszamenni.

Ahogy Hope a szememre szorított kanállal társalgott újdonsült kollégáival, volt időm alaposabban megnézni. Barna haja helyes kis keretbe foglalta arcát, és valahányszor megmozdította a fejét, hosszú haja végigsimította a karját. Zöld szemeit nem festette halálosan ki, de hangsúlyt fektetett pilláira, amiért egy kis tisztelet támadt bennem, mert természetesen is gyönyörű volt, és a szokásos vakolatot sem véltem felfedezni az arcán. Nyílt természete miatt egyébként azonnal összebarátkozott mindenkivel az ügynökségen, és mindenki rögtön megkedvelte. Bevallom, mikor a lépcsőn megtaláltam a bugyiját, egyszerűen minden eszembe jutott, a szomszédba való átruccanástól a kufircolásig, csak az nem, hogy ez a tökéletesen törékeny külsővel rendelkező nő pont egy olyan FBI-os tag, mint amilyen jómagam is vagyok. Még nem láttam akció közben, de mai közös munkánk alapján nem tűnt kispályásnak- full lazán szemen küldött azzal a bottal.

- Na, itt vagyok- toppant mellém Patrick, mire fél szemmel felnéztem rá.- Megkérdezném, Hope miért szorítja a szemedre azt a kanalat, de inkább nem akarom tudni. Szóval. Miből élünk?

- A gyilkosságnak fültanúja volt egy hajléktalan, aki addig a kukában tartózkodott- kezdte Hope, és beszéd közben össze-vissza mozgatta a kanalat a szemhéjamon, mire idegesen felhördültem.- És nála volt a tettes kés. 

- Azt mondta, véletlenül találta meg, de jobbnak láttuk, ha behozzuk- mondtam, és elhúztam az orrom.- Két évig moshatom a kocsim kárpitját.

- Ne légy bunkó- förmedt rám Hope, és erőteljesen a szemembe nyomta a kanalat, mire önkéntelenül is az jutott eszembe, ahogyan felvonszolta előttem a lépcsőn a bőröndjét, én pedig végig premier plánban nézhettem a formás fenekét.

- Jól tettétek, hogy behoztátok- Patrick az állát dörzsölte, majd ránk nézett.- Melyikőtök megy be hozzá?

- Én- vágtuk rá egyszerre, a főnökünk pedig felnevetett.

- Menjetek mindketten, az a biztos- azzal ránk kacsintott, és odébb állt. 

Hope elvette a szememről a kanalat, és leugrott az asztalról, amin eddig ült, és én is felálltam a székből.

- Csak hogy tudd- rávigyorogtam, miközben kissé megnyomkodtam a szemem.- Ez a bácsi viszonylag együttműködő, de az én módszereimmel még sosem fogtunk mellé. 

- Ó, istenem, el is felejtettem, hogy te mindenben jó vagy- forgatta a szemeit, és megfordulva elindult a kihallgatóterem felé.- Ne nézd a fenekem.

- Nem nézem- mondtam egyszerűen, és akár rám is szakadhatott volna a mennyezet. Egyszerűen kizárt, hogy létezzen hímnemű lény, aki képes úgy Hope mögött menni, hogy közben nem a popsiját nézni. Lehetetlen. 

Gondolkodás nélkül nyitott a terembe, ami hangszigetelt volt, és volt egy nagy tükör a szélén. Szakállas trükk, hogy a tükör másik oldalán figyelnek minket, és akkor pontosan tudtam, hogy James tettre készen áll. Az öreg a fémasztal mögött ült, és még egy szék volt vele szemben. Hope-ot meglátva elmosolyodott, de amint felém csúszott a pillantása, elkomolyodott, nekem pedig röhögni támadt volna kedvem. 

- Üdvözlöm- Hope széles mosollyal az arcán lehuppant az ipse elé, aki most újra vigyorogni kezdett.- Ha jól emlékszem, még nem mutatkozott be. 

- Joshua Roberts vagyok- felelte a pasas. Hope hirtelen megrázkódott, és mély levegőt vett, majd az asztalra könyökölt.- Jól van?

- Persze, bocsánat- motyogta, de azonnal lesápadt. Kezdtem aggódni, szóval a vállára tettem a kezét.

- Hope? Minden oké?

- Én..nem kapok...levegőt- felpattant az asztaltól, és felrántotta az ajtót, majd eltűnt mögötte. Nem értettem, hogy rosszul lett, vagy mi történt, ezért a tükörre néztem remélve, hogy James veszi a jelet, és utána megy megnézni, hogy minden okés-e vele.

- A koleganő kevés vizet ivott- rendeztem le, és leültem a fószerral szemben, aki roppant ellenségesen méregetett. Megszoktam már a szakmámban az undorító férgeket, de ez az ember érdekesnek tűnt.

- Pedig jobban kedvelem a hölgyet- dörmögte, én pedig vállat vontam. 

- Sokan vannak így. De térjünk a tárgyra- az asztalra raktam a véres kést a zacskójában, és Joshua elé csúsztattam.- Bizonyára tisztában van azzal, hogy a gyilkos fegyverrel pucolta a körmeit.

- Nem a körmeimet pucoltam.

- Higgye el, hogy nem érdekel- pimaszul összehúztam a szemeimet, és ujjaimmal megkopogtattam a fémasztalt.- Csak annyi, hogy hogy került önhöz. Ha valóban a szemetesben töltötte az éjszakát, ahogyan állította, akkor nem kerülhetett csak úgy magához ez a kés. Mesélje el nekem, Joshua. Hogy is volt?

- Mondtam már, hogy ordibálás volt- összefonta koszos ujjait a fémlapon, és egy pillanatra nézett csak rájuk, utána azonnal a szemembe nézett.- Én csendben üldögéltem, és vártam, hogy abbamaradjon az ordítás.

- Eszébe sem jutott kinézni, hogy minden rendben van-e?

- Az emberek furák- újra koszos ujjaira nézett.- Néha mindegyik ordít és tombol, kötekedik és utálkozik, és éppen ezért nem éreztem helyénvalónak, hogy beleavatkozzak mások dolgába. Meg azért is, mert a párkapcsolatoknak amúgy sem vagyok valami nagy szakértője.

- Hogyan?- felvontam a szemöldököm.

- Úgy tűnt, egy fiatal pár vitázik- a fejét rázta.- Én nem értettem belőle semmit, de minden szóból úgy jött le, mintha szerelmi vészhelyzet lett volna. Nem is tudom...

- Értem- az agykerekeim kattogtak, és kezdett összeállni a kép.- De akkor hogy került magához a kés?

- Miután elhalt a kiabálás, dobbanó hangot hallottam, majd lihegést. Azt hittem, kibékült a gerlepár, és békésen hátradőltem, amikor kinyílt a konténer teteje, és valaki egy kést, meg egy cipőt hajított be hozzám- felemelte a lábait, amin a már korábban is kiszúrt lakkcipők feszültek.- Jó, hogy nem fúródott belém az a véres micsoda.

- Tehát nem eldobta, hanem kidobta!- a homlokomra csaptam, és még pár pillanatig az orromat és számat befogva töprengtem. Minden stimmelt. A telefonhívás, "Nyuszikám", a szerelmi csetepaté, a nem talált kés, és a lábnyomok. De ha 43-as Nike-ról volt szó, akkor mit keres egy lakk cipő a gyilkosnál?- Köszönöm. Nemsokára elmehet- biccentettem az úrnak, és a kést felkapva kicikáztam a teremből.

A fejem zsongott a sok hirtelen jött információtól, és csak akkor tértem vissza a földre, amikor megpillantottam James-t és Clara-t, a fekete bubifrizurájú boncolónőt, akik Hope előtt álltak, ő maga pedig egy széken ült. Clara kezében egy pohár víz volt, James pedig csendesen beszélt Hope-hoz, és úgy tűnt, arra készteti, hogy mély levegőt vegyen, ugyanis a lány mellkasa lassan emelkedett és süllyedt.

- Hé!- melléjük kocogtam, és gyengéden megérintettem Hope haját.- Mi történt? Jól vagy?

- Klausztrofóbiás- magyarázta Clara, miközben James még mindig a szék előtt guggolva adta az instrukciókat a lánynak.- Próbálta elmondani, hogy mi történt, de szegény alig kapott levegőt.

- Joshua Roberts-et hallgattuk volna ki együtt, amikor kirohant- a hajamba túrtam, Clara pedig fehér boncolóköténye derekára tette a szabad kezét.- Most mi van? Három órája vagyunk társak, honnan tudhattam volna, hogy klausztrofóbiája van?

Clara már nyitotta volna a száját, amikor James fejmagasságba került velünk, és magával húzta Hope-ot is, aki már jobb színben volt. A fekete hajú boncdoktor a kezébe nyomta a poharat, Hope pedig egy hajtásra lehúzta. 

- Nem tudom, mi történt- sóhajtotta, és visszaadta a poharat Clará-nak.- Sokszor hallgattam már ki embert, és akkor nem volt baj.

- Lehet, szokatlan neked még ez az új hely- töprengett James.- A kihallgatószobánk amúgy sem egy nagy aréna.

- Semmi baj- halványan elmosolyodott, amitől nekem is mosolyognom kellett.- Csak folytassuk. Jól vagyok- hessegette el őket, mire Clara gyorsan megölelte, két puszit nyomott az arcára és már ment is a dolgára.
- Ha találunk valamit, szólok- szólt vissza, aztán eltűnt a fordulóban.
- Na, hogy állunk?- fordult felém Hope. Még egy kicsit fehér volt az arca, de már jóval jobban nézett ki, mint a kihallgatás előtt.
- Joshua igazat mondott: nem jött ki a kukából- felemeltem a kezemben tartott zacskót, melyben a kés össze-vissza zötyögött.- A gyilkos a kukába dobta a kést, miután elvégezte a dolgát. Ráadásul Joshua szerint szerelmi viszálynak tűnt, a kiabálások alapján.
- Szerelmi viszály?- hüledezett Hope, James pedig telefonhívást kapva félresétált beszélni.- Na várj. Akkor elképzelhető, hogy a gyilkos...
- Az áldozat pasija volt- fejeztem be a gondolatát, és ugyanazt láttam tekintetében megvillanni, mint amire én is gondoltam.
Ebben a pillanatban Dylan, a telefonszám lenyomozás, illetve a hackerek királya rohant felénk. Hope-al akkor ismerkedtek meg, mikor társnőm egy kanalat tunkolt a szememben, így nem kellett fáradoznom a bemutatással, meg amúgy sem tettem volna meg.
- Meg van a szám tulajdonosa- feltartotta az tabletet, amit hozzánk hurcolt, és izgatottan csillogó szemekkel rámutatott.- Travis Wollen. Két éve voltak együtt a Elizabeth-el, semmit sem tudni a kapcsolatukról.- a képen látható pasas tar kopasz feje már akkor kételyeket ébresztett bennem, mikor először láttam meg.
- Derék legény- jegyezte meg Hope cinikusan, ahogyan Dylan az ujjait húzogatva a képernyőn, folyamatosan váltotta a képeket. Teletetovált tag, kopasz, ráadásul több képen is a motorjával villog.- Mi a foglalkozása?
- Fejvadász- Dylan sokat sejtetően felvonta szemöldökét.- A sors fintora pedig, hogy a gyilkosság idejére elméletben van alibije.
- Tehát még nem biztos- biccentett Hope, és megragadta a karom.- Most viszont megyünk, és kiderítjük.
Időm se volt meglepődni, milyen férfias erővel szorítják vékony ujjai az alkaromat, Dylan elhadarta a lakcímét, és a munkahelyét, majd azt, hogy ilyenkor valószínűleg otthon pöffeszkedik, és máris az utcán találtam magam, amint Hope mögött az autóm felé rohanok.
- Tudhattam volna- a szeme csillogott, miközben a biztonsági övünket csatoltuk be.- A barátja nyilván a segítségére sietett volna, ha meghallja a sikítást, de az már nem biztos, hogy akkor is így tett volna, ha a sikítást ő maga váltja ki.
- Meg kell kérdeznünk a szomszédokat, fül- vagy akár szemtanúi voltak-e valamilyen veszekedésüknek- mondtam, miközben lenyomtam a gázt, és ujjaimmal a kormányon doboltam. Valahogy mindig benne volt az emberben egy egészséges pump up, mikor helyszínre ment.
Szótlanul tettük meg az út hátralévő részét, magamban pedig arra gondoltam, hogy Hope-al olyan együtt dolgozni, mintha már vagy öt éve társak lennénk. Kuncognom kellett az emlékekre, amiket eddigi együttlétünk okozott, de ha jobban belegondoltam, nem cseréltem volna el egyiket sem.
A ház előtt megállva behúztam a kéziféket, és sorozatba illően egyszerre léptünk ki az autóból. Hope leellenőrizte, hogy nála van-e a fegyvere, én pedig csak az övemre raktam a kezem, hogy érezzem, amint kidomborodik a zakóm alatt.
Szél libbentette meg Hope haját, ami nekiütközött a karomnak. Szokatlanul csendes volt a környék, ami rossz előérzetet támasztott bennem. Ahogy láttam, Johnson sem volt éppen fényes hangulatában: összeszorított szájjal vizsgálgatta a fákat, amiknek a leveleit az érdekesen lassan fújó szél legyezte. Fémes illata volt a levegőnek, és minden egyes lélegzetvételnél hallottam a szívverésemet. Nem voltam akkor sem kezdő a szakmában, és az ajtó elé lépve meg mertem volna esküdni, hogy itt valami nincsen rendjén.
- Kiráz a hideg ettől a helytől- suttogta Hope, és jobb karját felemelve mutatóujját rányomta a csengőre.
Kísértetiesen kihallottuk, ahogyan a hang visszaverődik a ház falairól, és szinte hallottam, amint Hope nyel egy nagyot. Percek múlva sem érkezett válasz, szóval Hope megint megnyomta a csengőt, ezúttal erőteljesebben.
- FBI, engedjen be!- megelégelve a várakozást bedörömböltem az ajtón, de válasz erre sem érkezett. Újra megdöngettem az ajtót, de azon kívül, hogy a festék elkezdett lepattogni, mást nem értem el. Ösztönösen elővettem a fegyverem, és a karomat kinyújtva hátrébb toltam Hope-ot.- Vigyázz.
Gyors levegővételt követően hatalmas lendülettel felemeltem a lábam, és a zárra célozva akkorát rúgtam az ajtóba, amekkora az erőmből kifért. Nyekkenés hallatszott, majd az ajtó behorpadva, megtöredezve és nyikorogva lassan kinyílt. Hope előttem lépett be a lakásba, támadó pózban. Úgy fogta a pisztolyt, mintha erre született volna. Összeszorított állkapcsa láttán kedvem lett volna magam mögé taszítani, had én menjek be először, de rá kellett jöjjek, hogy a lány nem tehetségtelen, és ráadásul felháborítóan bátor is.
Őt követve léptem át a küszöböt, és azonnal megcsapott a hűvösség. Talpam alatt nyikorgott a parketta, és a hátamon csorgó hideg veríték csak még jobban elősegítette a szívem vad dübörgését. Bár a fegyverem védelmezően az ujjaim között pihent, úgy éreztem, bármelyik pillanatban történhet valami, ami miatt nem tudom megvédeni magam. Próbáltam Hope-on tartani a szemem, de mikor eltűnt egy fal mögött, arra gondoltam, hogy tud vigyázni magára, de ez sem nyugtatott meg teljesen. Minden egyes levegővételem úgy hallatszott, mintha mázsás súlyokat húzgálnék a betonon, és bármennyire is próbáltam visszafojtani őket, lélegeznem muszáj volt.
Szobáról szobára mentem: a konyhát követte a nappali, amiben elidőztem egy ideig azzal, hogy minden bútor mögé benéztem, mindent félrerugdostam. Idegesség fogott el, mikor utoljára körbenéztem a szobában. Úgy éreztem, valaki már járt itt előttem. És ez alatt nem Travis-t értettem.
Hirtelen sikoltást hallottam, és úgy csapott szájba az adrenalin, hogy ösztönösen futottam a hang irányába. Hope, te jó ég, Hope- villant ár újra és újra a fejemen.
Végigszáguldottam a konyhán, és arra mentem, amerre Hope haladt, mikor szétváltunk. A vér zubogott az ereimben, ahogy egyre közelebb értem. A fürdőszobába lépve először Hope-ot vettem észre, aki két kézzel befogja a száját, míg egyik kezében még mindig a pisztoly lapul, ujja a ravaszon. Aztán néztem csak oda, amerre ő is: Travis az őt körülvevő vérben feküdt, szemei kiforgatva dülledtek ki, nyaka rendellenes pozícióban volt. Elszörnyedve néztem tovább a mozdulatlan testet, ami úgy tűnt, bármelyik pillanatban felülhet, és még ha ez nem is lett volna valóságos, abban a pillanatban simán el tudtam volna képzelni. Újra a szemembe ötlött Travis tar kopasz feje, és ahogyan végigsiklott a tekintetem a testén, megpillantottam gyűrűsujj nélküli kezeit.
- Ó, istenem- suttogta Hope, és lassan elvette a kezeit a szája elől.
- Jól vagy?- kérdeztem tőle halkan. Bármennyire is próbálkoztam, nem bírtam hangosabban beszélni. Folyton az az érzés ostromolt, miszerint ennek még nincs vége.
- Csak..megijedtem- felelte, és nagyot sóhajtott. Arca megint sápadt lett, és körbenéztem, hogy ellenőrizzem, mennyire lehet szűkös neki a hely.
- Semmi baj- a szemébe néztem, hátha megnyugszik, pedig tudtam, hogy ilyenkor kell pár óra az embernek, mire kitisztul a feje. Sajnáltam, hogy ő találta meg előbb a holttestet, mert nyilvánvalóan az ilyen látvánnyal mindenkinek nehezére esik megbirkózni, most pedig azt kívántam, bár én jöttem volna erre.- Menjünk ki, hívjuk fel Dylan-t, rendben? Nem kell itt bent lennünk.
- Láttam ennél már rosszabbat is- fegyverével Travis felé bökött, én pedig elhittem neki. Nem volt a legborzasztóbb látvány, de vészes volt. Nagyon para.- De azért szívesen kimennék. Frusztrál ez a lakás..
A szívem sajgott, annyira magamhoz szerettem volna ölelni. Hope nem gyenge lány, de ahogy elnéztem vékony alkatát, amint karcsú derékkal lép felém, kedvem lett volna megígérni neki, hogy több ilyet nem fog látni. Egy mozdulattal elraktam a fegyvert, ő pedig a példámat követve előttem lépett ki a fürdőszobából, én meg szorosan mögötte sétálva előszedtem a telefonom, és tárcsáztam Dylan-t.
- Na mondjad- szólt bele köszönés nélkül. Éppen kiértünk az utcára, és ezúttal a nemrég még fojtogató levegő most kellemesen nyugodtnak tűnt. Hope leült a lépcsőre, én pedig őt nézve csípőre tettem a kezem.
- Megtaláltuk Travis-t.
- És? Van alibije?
- Nem tudom- a szám szélét rágtam, és beletúrtam a hajamba.
- Hogy hogy nem tudod?- a hangja megilletődött volt, és már vette is a levegőt, hogy valamit még mondjon, amikor megelőztem.
- Mert halott, Dylan. 

2.

Masnik!:)
A legelső rész nem örvendett valami hatalmas sikernek, de őszintén remélem, hogy a második jobban fog tetszeni!:) Igyekszem minél jobbra megírni: nehéz, de megbirkózom vele. 
U.i.: komizni és feliratkozni se felejtsetek el!:3
Mákos tészta: Kata xxx

Hope Johnson

Egyszerre pattantunk ki az FBI kocsijából Jack-el. Patrick az ügynökségen maradt, és, mivel már hivatalosan is társak vagyunk, kettőnknek kellett mennie a helyszínre. 

A sikátort már ellepték a rendőrök, mikor viszont megérkeztünk, engedelmesen félreálltak, mi pedig, átbújva a sárga szalag alatt, bemehettünk az áldozathoz.

- Mikor vették észre, hogy itt van?- kérdezte Jack azonnal az egyik fehér kesztyűs nőtől, aki egy ugyanolyan kesztyűt nyújtott át nekem, amit zokszó nélkül felvettem, és odasétáltam a földön fekvő fiatal nőhöz.

- Két órája jelentették be- közölte a nő, és Jack is átvett tőle egy pár kesztyűt. 

- Már hat órája itt fekszik- mondtam, és közelebbről is megnéztem az aszfaltra kifolyt vért.- Tudjuk már, ki volt az áldozat?

- Elizabeth Scott, 24 éves, ápolónő.

Jack leguggolt a nő másik oldalára, és egészen közel hajolt hozzá. Ritkán lát az ember ennyire visszataszító és borzasztó képet, mint amit ez az áldozat festett le elénk. Lábai össze-vissza álltak, mintha estében csapódott volna a földhöz. Szemei kifordultak, a szája enyhén elnyílt, és vér bugyborékolhatott belőle a halála előtti pillanatokban, de mostanra egészen megszáradt, és bebarnult. 

- A nyakát elvágták, de mind a két gyűrűsujja ép. Ez nem jellemző a gyilkosunkra. 

- Várj csak- a nő mellkasán volt egy kis kitüremkedés, ami a pólóján még nem ütött át.- Segíts megfordítani.

Jack egy szó nélkül átnyúlt a nő fölött, és közös erővel finoman oldalra fordítottuk.

- Ahha. Látod ezt?- a nő hátából kiálló éles fémtárgyra böktem.- Minden áldozat felsője eláll a bőrétől, mintha valami sátor lenne. A képeket figyeltem, és sosem tudtam rájönni, mi ez.

- Tehát, mégiscsak ugyanazt a gyilkost keressük- Jack rám nézett, és most először értelmet is láttam a szemében, nem csak az önteltséget.- De hogy lehet, hogy ennek a nőnek nem vágta le az ujjait? Úgy lett volna fair. Lehet, hogy neki nem szánt annyira különleges halált?

- Vagy csak..- felemeltem a nő felém eső, bal kezét, és a gyűrűsujja körüli apró vágást vizsgáltam.- nem bírta befejezni.

- Mikor viszik a laborba?- kérdezte a nőtől Jack, és felállt, hogy szóba elegyedjen vele.

Én eközben a lányt vizsgáltam. Szőke haja körülbelül a válláig érhetett, a ruhája ápoltnak tűnt, de a felsője alját elszakították, mintha...

- Ez egy pedofil- sziszegtem undorodva, és tovább vizsgáltam a holttestet. 

Felálltam, hogy a környező területet is megnézzem, amikor a nőtől, olyan két méterre, a falnál, egy mobilra bukkantam.

- Jack- szóltam oda társamnak. Hű, nagyon fura ezt így kimondani.- Ezt nézd.

Megcsapott az illata, ahogyan mellém lépett. Én már egy zacskó után kotorásztam a zsebemben, miközben a kezemben tartott mobiltelefont mutattam Haynes-nek.

- Az áldozat telefonja- Jack elvette, és találomra megnyomott egy gombot, mire a képernyő felvillant, mi pedig egymásra néztünk.

- Nézd meg a legutolsó hívást- utasítottam, Jack pedig engedelmesen nyomkodta a készüléket.

- Hat órája beszélt a.. barátjával?- összevont szemöldökkel nézte a kijelzőt, amin a "Nyuszikám" név volt látható.

- Tehát a srác tudhatta, hol van és mit csinál éppen- kinyitottam a tasakot, és miközben Jack beleejtette a telefont, tovább gondolkodtam.- Ha viszont a gyilkosság pillanatában még beszéltek, miért nem jött el ide a pasas? Bizonyára sikított a lány.

- Lehet, hogy irritálta a sikítás, és úgy döntött, inkább leteszi- ötletelt Jack, mire unottan rámeredtem.

- Nem tudom, észrevetted-e, de most éppen nincs időnk cinikuskodni- megforgattam a szemeimet, és lehúztam a kesztyűket a kezemről.- Meg kell tudnunk, ki volt a fickó. Van az ügynökségen ilyen lenyomozó cucc?
- Jézusom, Hope- Jack úgy nézett rám, mintha hülye lennék.- Ugye, ezt most nem komolyan kérdezted? Persze, hogy van. James a legkirályabb ezen a téren.
- Jól van- tettem fel a kezeim, miközben félreálltunk, hogy a rendőrök el tudják vinni a hullát.- Csak tudod, azelőtt azt sem gondoltam volna, hogy tudunk együtt..működni- összevontam a szemöldököm, mikor a rendőrök felemelték a testet, és alatta láthatóvá vált néhány cipőnyom.
- Felhívom James-t- közölte Jack, és félrement a telefonjával.

- 43-as Nike- állapította meg a magas srác. James hosszú hajáról volt jellegzetes, amit a feje közepén kontyba fogott, ez pedig kihangsúlyozta szögletes állkapcsát és bozontos szemöldökét, ami mogyoróbarna szemei fölött pihent.- Ha minden igaz, sportos emberről beszélünk.
- Na, állj ide- felhúztam James-t guggoló helyzetéből, vele szemben pedig odaállítottam Jack-et.- Te meg így, jó. Jack, te vagy az áldozat, James pedig a gyilkos.
- Nem akarok gyilkos lenni- ellenkezett James.- Nem megy az imidzsemhez.

- Jaj már- megforgattam a szemeimet, és a hajamba túrtam.- Szóval. Te éppen Jack ujjait vágnád le- mondtam, James pedig sóhajtva úgy tett, mintha valóban Jack gyűrűsujját vágná le.- Amikor megjelenek a sarkon- hátrafutottam, és úgy csináltam, mintha csak arra sétálnék.- Te pedig gyorsan elmetszed a nyakát, majd eldobod a kést, és elszaladsz. Én odanézek, de a sötétben nem látok semmit, ezért vállat vonva tovább megyek. De hova repül a kés?
- Állj, ennek így semmi értelme- Jack ellépett James-től, aki éppen a nyakát vágta keresztbe az ujjával.- Nem vághatta el olyan gyorsan a nyakát, hogy azonnal el is szaladjon.
- Akkor nem értem- csípőre tettem a kezem, és körbesétáltam a fiúk körül.- Azt hittem, hogy az ujjakat még a végleges halál előtt, kínzásként vágta le.
- De mi van, ha már azután, hogy meghalt?- ötletelt Jack, én pedig elborzadtam.
- Levágja az áldozatok ujjait? Ez mit jelenthet?
- Tudjátok- James szólalt meg, miközben a tarkóját vakarta.- Az indiánok gyakran büszkélkedtek azzal, hogy akiket megöltek, azokat megskalpolták, és a skalpokat úgy használták, mint valami trófeákat. Minél több volt valakinek belőle, annál nagyobb kutyának számított.
- Gondoljátok, hogy a gyilkosunk benne van egy ilyen... indián szektában?- a gondolatra végigfutott a gerincemen a hideg, ahogyan elképzeltem, miszerint valaki megöl valakit, hogy levágja az ujjait, amit aztán mondjuk kilógat a kandalló fölé.
- Nem hallottam még ilyenről, de elképzelhető, hogy létezik.
- Várj, Hope- Jack rám nézett, majd odaállt, ahol a lábnyomok voltak.- Azt mondtad, eldobta a kést?
- Mi?- tökre nem értettem a helyzetet.- Jack, a megskalpolásról beszéltünk.
- De nem, azelőtt mit mondtál- oda mutatott, ahol az előbb álltam.- Mikor eljátszottuk, hogy te vagy a járókelő, aki, tegyük fel, megzavarta a gyilkost.
- Jaa, vágom- bólintottam, és visszasétáltam a ház sarka felé, a sárga szalag mellé.
- Tehát- Jack felém intett.- Most vágtam el a nyakad- és tényleg úgy csinált, mintha most metszette volna el James nyakát.- És kezdem az ujjadat is, amikor...
- Csendesen erre sétálok- léptem párat, mintha tudatlan járókelő lennék.
- Én pedig nem kockáztatva eldobom a kést, ami csörömpölve a falnak csapódik- Jack úgy tesz, mintha elhajította volna a tárgyat, és ahhoz a helyhez sétál, ahol földre kellett volna érnie.
- Én odafordítom a fejem a csörömpölésre, de a sötétben nem látok semmit- ismétlem a pár perccel ezelőtt elhangzott mondataimat.

- A kés pedig..- Jack a hatalmas konténer körül járkál, ami azon a helyen állt, ahol a kés (elvileg) a földhöz csapódott.- A konténerben lehet?
- Tudod, Jack, igazából nem gondoltam komolyan- a hajamba túrtam, és odasétáltam hozzá. James időközben fotókat készített a lábnyomokról, és mindarról, ami még megmaradt a gyilkosságról.
- Nem, jól gondoltad- Jack megállt, és csípőre tett kézzel rám nézett. Haja ziláltan lógott a homlokába, és még két lépésnyire is éreztem, ahogyan a gyenge szél felém fújja a parfümjének illatát. Zöldeskék szemeit pásztáztam, és a határozott állkapcsát, majd az ajkait, amik rózsásan duzzadtak.- Bizonyított tény, hogy amikor valakit megijesztenek, akkor ösztönösen eldobja, ami a kezében van. Márpedig nem hiszem, hogy a gyilkosunk bárkire is számított volna, különben nem itt csap le a nőre.
Készült volna felnyitni a konténer tetejét, amikor a vállára csapva megállítottam. Érdeklődve pislogott rám, én pedig lehajoltam, hogy felvegyem a lábamnál lévő fadarabot, ami kiszúrta a szemem.
- Ha akkor is csukva volt a konténer fedele, kizárt, hogy oda essen- megmarkoltam a fát, és a lábnyomokhoz sétáltam.- És minden bizonnyal az emberünk nem jött vissza, hogy lecsukja. Szóval. Ha jól dobom el..- töprengve forgattam az ujjaim között, majd próbáltam az utca végébe nézni, ahol James is kíváncsian figyelte, mit művelek.
Beleképzeltem magam az éjszakába. Ahogyan remegő ujjakkal, és a lebukástól félve elmetszem a tehetetlen nő nyakát, miközben fojtogató a párás levegő, és minden lélegzetvételemmel úgy érzem, meghall valaki. Sóhajtok párat, és lehajolok. Lépések. Meglódul a szívverésem, és ösztönösön elhajítom a kést.
Ezt a jelenben is így tettem: behajlítottam a könyökömet, és széles ívet leírva elengedtem a fadarabot, az pedig... sötét csíkként suhanva a levegőben egyenesen szemen találta Jack-et, aki az ütéstől a szeméhez kapta a kezét, és hátratántorodott. A szám elé kaptam a kezem, és miközben James majdnem meghalt a röhögéstől, legszívesebben fejbe lőttem volna magam, amiért az első közös ügyünkkor majdnem megvakítom a legelső társamat.
- Jézusom. Ne haragudj, Jack- szánakozó bocsánatkérésem attól lett még nevetségesebb, hogy a végére elfojtott röhögésem felbugyborékolt, és alig bírtam magamban tartani a vihogást. Ekkora lehetetlen helyzetet.
- Tudod, ha kicsit pesszimistább lennék, azt hinném, hogy ezt már reggel óta tervezgeted- mondta mintegy mellékesen, és azt ellenőrizte, mennyire lát.
- Ha valóban így lenne, már régen kinyomtam volna szemed, ne aggódj- megráztam a fejem, és a bot után kutakodtam.- A szemed úgy ellőtte, hogy most nem is találom. Remélem, büszke vagy magadra.
- Mi? Hogy én?- magára mutatott, közben pedig a szeme kezdett bedagadni, amitől kissé gyötört a lelkifurdalás.- Már megbocsáss, de te dobtad izomból a képembe azt az izét!
- Faágnak hívják, ha nem tudnád- a combomra csaptam, és eszembe se jutott, mennyire lehetünk gyerekesek.- És nem direkt volt, rossz helyen álltál.
- Rossz helyen, rossz helyen, ja- mormogott, én pedig a szememet forgatva kutattam a helyet a bot után.- Ugye tisztában vagy azzal, hogy most a bal szememre csak foltokat látok?
- Ezt úgy mondtad, mintha érdekelne- szóltam vissza. Bármerre kerestem, a botnak hűlt helye volt.
- Jól van, kicsikék, most visszamegyek az ügynökségre, és felviszem a gépre ezeket- James meglóbálta a mobilját, amin az itt készített képek voltak, és hátra felé araszolva átbújt a sárga szalag alatt.- Ha találok valamit, csörgök.
- Oké, szia- intettem neki, és tovább kerestem azt a rohadék botot.
Jack csak valamit dörmögött, és tovább nyomkodta a szemét, mint valami idegbeteg, közben pedig azt a botot ócsárólta, amely, állítása szerint, még a szemhéján is lehorzsolta a bőrt.
- Jack, bekussolnál?
- Nem tetszik a hangnem- figyelmeztetett, én pedig csak a szememet forgattam.
Éppen a konténer körül szöszöltem, amikor valami megmoccant benne. A hirtelen hangoktól egy hatalmasat ugrottam, és csak annak volt köszönhető, hogy nem sikítottam, hogy Jack hátulról magához szorított egyik kezével, a másikkal pedig befogta a számat. Mikor megbizonyosodott arról, hogy nem fogok sikítani elengedett, és az övéhez nyúlva elővette a fegyverét, és intett, hogy nyissam ki a konténert. Vadul kalapáló szívvel léptem a zöld kukához, és oldalra állva rátettem a kezem a fogantyúra. Összenéztem Jack-el, aki csak bólintott, mire hirtelen felemeltem a fedelet, és hátrébb léptem egyet, majd azonnal előrántottam a pisztolyom.
- Nem igaz- zsörtölődött valaki odabent, én pedig elborzadva pillantottam meg a bűzzel és porral kijövő embert a szemeteskonténerből.- Hajnalban is mindenki zajongott, most is mindenki zajong.. Mi van itt, vásár?
Leengedtem a karom, a fegyverem pedig a tokjába dugtam, Jack viszont egy pillanatra sem vette le a szemét a hobóról, akinek a haja kócos és piszkos ősz tincsekben tapadt a fejéhez. Szenny áradt belőle, a ruhája koszos volt, körmei alatt pedig sötét félholdak jelezték a kosz jelenlétét. A fogai viszont fehérek voltak, amin meg is lepődtem.
- Jó napot kívánok- mosolyogtam rá, és elővettem az igazolványom, amin az FBI jelvény is rajta volt.- Hope Johnson vagyok, ő pedig Jack Haynes. Az FBI-tól jöttünk.
- Én meg a kukából- jegyezte meg, miközben a tarkóját vakarta.- Egyre megy.
- Tessék mondani, ön hat órája is ebben a kukában volt?- érdeklődtem kedvesen, miközben eltettem a jelvényem, és finoman rátettem a kezem Jack bicepszére, jelezve, hogy elteheti a pisztolyt.
- Minek néz, valami vándorsáskának? Persze, hogy itt voltam- felkönyökölt a konténer szélére, és halvány mosolyra húzta kicserepesedett ajkait.- Mi kéne?
- Hat órája itt egy gyilkosság történt- szólalt meg Jack, ezzel elvonva az ember figyelmét rólam, aki készségesen a mellettem álló fiúra pillantott. Jack elrakta a stukkert, és csípőre tette a kezeit, amitől megfeszült a hófehér inge a karján, és erősebben kirajzolódtak izmainak vonalai.- Nem hallott semmit?
- Hát hallani hallottam- felelte töprengve.- Olyan kiabálás volt, mintha valami búcsúban lettem volna.
- Nem nézett ki esetleg a konténerből?- kérdeztem óvatosan. Nem állt szándékomban megbántani senkit, aki sajnos hajléktalan, de ennél tapintatosabban nem tudtam volna megkérdezni.
- Dehogy- legyintett, majd elmosolyodott.- Tudja magácska, nagyon sok mindenkire a szívbajt hozom mostanság.
- Igen, valahogy észrevettem- elnevettem magam, ő pedig velem nevetett. Jack köszörülte meg a torkát, én pedig elhallgattam.
- Biztos benne, hogy még csak ki sem lesett?- erősködött tovább Haynes.
- Igen, biztos vagyok benne- vágta rá.- Bár, ha jobban belegondolok, talán kinéztem egy pillanatra. De nem láttam semmi érdemlegeset.
- Remélem tisztában van azzal, hogy mivel egy gyilkosságnak volt fültanúja, kéntelenek leszünk bevinni kihallgatásra- Jack közelebb lépett az emberhez, de egyik kezét a stukkerén nyugtatta.
- Talán, ha a hölgy kéri- villant rám a hajléktalan tekintete.- Sokkal kedvesebb, mint maga.
- Ne aggódjon, Haynes nyomozó amúgy rendes- mosolyodtam el, és a fülem mögé söpörtem a hajam. De sajnos tényleg be kell jönnie velünk. Akár olyan dolgokat is elmondhat, amik majd hasznunkra válhatnak a nyomozás után.
- Hát rendben- ment bele azonnal, és átlendítette az egyik lábát a konténeren, hogy ki tudjon belőle lépni. Fekete lakk cipője láttán megint kissé meglepődtem, de betudtam annak, hogy nyilván próbál vigyázni a holmijaira. Mikor aztán kiemelte a kezét is, hogy meg tudjon kapaszkodni a kuka peremén, felsikoltottam.
- Dobja el!
A bácsika annyira megijedt, hogy ösztönösen elejtette a kezében tartott kést, ami leginkább egy húsvágóra emlékeztetett. Jack előkapta a stukkerét, és közelebb araszolt hozzám, miközben én egy zsepivel emeltem fel a földre esett darabot, hogy közelebbről megvizsgálhassam. Elmosódott vérfoltok voltak a kés végén, és valamikor az egész olyan volt, de a csiszatolt, zsíros nyomokból arra lehetett következtetni, hogy valaki megpróbálta megtisztítani.
- Mit keresett ez önnél?- tette fel a kérdést Jack az embernek, én pedig előszedtem még egy zsepit a dzsekim zsebéből, és azzal öleltem át a kés nyelét.- Válaszoljon!
- Én..én...ezt találtam- hebegte, és zavartnak tűnt.- Nem tudtam, hogy ez ilyen fontos.
- Na?- Jack a válla fölött rám pillantott, én pedig a szemébe néztem.
- Azt hiszem, megvan a gyilkos fegyver.

1.

Manók!:)
Nagyon szépen köszönöm a prológushoz érkezett kommenteket, iszonyatosan boldog vagyok!:) A történet még csak most kezd beindulni, szóval ne aggódjatok, lesznek izgalmasabb részek is!☺
U.i.: komizni és feliratkozni se felejtsetek el!:3
Puszedli: Kata xxx

Hope Johnson

Az autó lehúzott ablakán besüvítő szél a hajamat rángatta. Az anyósülésen kiskutyusom, Mimmer üldögélt, én pedig mosolyogva odanyúltam, hogy megsimítsam a buksiját. Már vagy két órája utaztunk, telepakolt kocsival, telefonnal a szélvédő alatti kalaptartón, chips-es zacskóval a két ülés között, amiből néha felvettem egy marékkal, és Mimmer szájába dobtam egyet. 

Pár perccel később egy tábla felé közeledtünk. Már akkor tudtam, mi van ráírva, amikor még csak épphogy láttam. Mikor azonban elhaladtunk a 'Brooklyn' felirat mellett, boldogan felnevettem. Mimmer úgy ugrált az anyósülésen, mintha tudná, minek kell örülni. Legszívesebben megdögönyöztem volna, csakhogy magamban már az otthon bemagolt térpéken agyaltam, és az úton, ami az új otthonunkba vezetett minket.
New Yorkban keveset jártam eddig, amikor viszont el kellett jönnöm ide, az is a munkám miatt volt, természetesen. Viszont a tudat, hogy mostantól itt élhetek, elmondhatatlan izgatottsággal töltött el.
Átvezettem a Brooklyn-hídon, ami élőben még elképesztőbb, mint a képeken. Az Atlantic-Ave-n áthaladva csak úgy habzsoltam magamba a sok újdonságot. Itt még a levegő is más volt, mint a régi városomban. Mimmer nekitámaszkodott az ajtónak, és kíváncsian kukucskált ki az ablakon. Miközben elhaladtunk egy McDonald's mellett, akaratlanul is éhes lettem, szóval megfogadtam, hogy amint otthon lepakoltam, és benéztem az ügynökségre, elugrok a legközelebbi szupermarketbe, és alaposan bevásárolok.
A külvárosban kanyarogva egyre izgatottabb lettem. Google-on lecsekkoltam már a házunkat kívülről, ami egyből megtetszett, mivel annak ellenére, hogy egy bérházról beszélünk, igazán ápolt környezetben található és nem úgy néz ki, mint valami begyepesedett gettó, ahol minden áldott nap kirabolnak valakit az emberek.
A Kenmore Place (ahogyan az utcát hívták) egyenesen a Woodruff Ave-ből ágazott el, ezzel szinte derékszöget kialakítva a két út között. Mimmernek tetszettek az illatok, amik különböző éttermekből, gyorsbüfékből származhattak. Leparkoltam egy fekete autó mögött a kis kék kocsimmal, és új, felhőtlenül boldog élet reményében csillogó szemekkel léptem az aszfaltra. Mimmer szinte szétszedte az ajtót, szóval a kocsi elejét megkerülve kiemeltem az autóból a kis golden retrievert. Mimmer befészkelte magát a kezembe, szóval elindultam a porta felé, hogy felvegyem a kulcsomat.
A portán hamar végeztem, de aztán, mikor megtudtam, hogy a negyedik emeletre kell felcaplatnom a cuccaimmal (lift nincs, mert miért ne), kissé megállt a szívem.
- A negyedikre?- kérdeztem, Mimmer pedig fészkelődni kezdett a karomban.- Nincs valami lift, vagy ilyesmi?
- Esetleg a tűzlépcsőt tudná használni, de azzal sem járna jobban- vont vállat a fiú. A mellkasán lévő névtábláján az állt, 'Adam'.
- Oké, rendben- sóhajtottam fel, és Mimmerre néztem, aki nagy szemeivel engem figyelt. Egy gyors puszit nyomtam a fejére, aztán a portás srác kezébe nyomtam.- Ha már a segítségedet nem bírtad felajánlani, legalább a kutyámra vigyázz. Ha akár egy szőrszála is meggörbül, kivasaltatlak.
Adam bólintott, és visszatért a portások kuckójába a kutyusommal, én pedig magamban dühöngve indultam vissza a kocsimhoz. Szép-szép, a mai férfiak annyira sem képesek, hogy felajánlják segítségüket egy gyenge, szingli nőnek, a csomagjai cipelésében. Tény, hogy nem vagyok gyenge, de akkor is. A negyedik emelet nem itt van. Rohadtul nem itt.
Elhatároztam, hogy először csak a könnyű dobozokat cipelem fel, Mimmer holmijait, és csak a végén esek neki a nagyobbaknak, meg a hatalmas bőröndöknek. Elsőnek két könnyűcske dobozt vittem, amiben plédek voltak.
A negyedik emeletre érve nem csak hogy leszakadtak a lábaim, de megállapítottam, hogy a ház belsejében is ápoltság, és lépcsőházszag uralkodik, aminek kifejezetten örültem, mert a gyerekkoromra emlékeztetett. A lakásunk a negyedik emelet, 25-ös lakása, ami a folyosó legvégén található. Ennek azért is örültem külön, mert csak egy oldalon van szomszédunk.
A lakásba nyitva kellemes meglepetés ért, ugyanis totál arra számítottam, hogy beposhadtak lesznek a falak, de a finom, szellőztetett illat mellett tágasnak is tűnt. Gyorsan körbefutottam a kis lakásban, ami egy konyhából, nappaliból és egyben hálószobából, valamint fürdőből állt. Pont elég volt szerény személyemnek és Mimmernek. A két dobozt ledobtam a szoba sarkában, magam után pedig szimplán csak becsuktam az ajtót. Miközben lefele kocogtam, azon gondolkodtam, hogy még legalább három zárat fogok szereltetni az ajtónkra. Hiába a biztonságos környék, rendőr nyomozóként ismerem minden rablásnak és gyilkosságnak a veszélyét, ami az esetek 30%-ban a nem jól lelakatolt bejárat/ablak.

Tanácstalanul álltam a bőröndöm mellett, ami kétszer nagyobb volt, mint én.
Adam, a ""segítőkész"" portás, éppen a kutyusommal játszott a kis portásbunkerban, amiért legszívesebben megfejeltem volna. Végül felszívtam a tüdőm, és, miután lezártam az autómat, nekiveselkedtem az utolsó nagy falatnak bizonyuló bőröndnek.
Filmre kellett volna venni, ahogyan felrángattam az első emeleten, és a második felénél megálltam, hogy pihenjek, de a bőröndnek mozogni, pontosabban esni volt kedve, szóval visszabucskázott az eddig megtett lépcsőfokokon, és a lépcső aljában szétnyílt, minek köszönhetően a fele cuccom a padlón végezte.
- A rohadt életbe!- csattantam fel, és azonnal legaloppoztam a rózsaszín bőröndhöz, majd térdre vetve magam előtte, elkezdtem visszalapátolni a holmijaimat.- Hülye portás Adam. Hülye lift nélküli ház. Hülye Mr Clark- morfondíroztam, miközben éppen egy trikót dobtam a többi, begyűrt ruha közé. Gyorsan elgondolkodtam, és kijavítottam magam.- Illetve, Mr Clark nem hülye. De minden más igen.
- Öhm..- valaki tőlem pár lépésnyire köhintett, mire felé kaptam a fejem. Egy korombeli fiatal, állatira jóképű srác mosolygott rám a korlát mellől. Zöldeskék szemei szinte nevettek, barna tincsei pedig kissé a homlokába lógtak. Még a fehér pólója alatt is tisztán kirajzolódtak izmai, valamint a vállán feszülő oldaltáska is csak hangsúlyosabbá tette előnyeit, a pimasz vigyoráról nem is beszélve... Ujjai között pedig.. az egyik francia bugyim lógott. Szent szar.- Úgy gondolom, ezt elhagytad.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, de legbelül elástam volna magam. Felé nyújtottam a karomat, jelezve,hogy adja vissza ami az enyém, ő pedig engedelmesen a markomba ejtette a fehérneműt.- A beköltözés nem megy éppen zökkenőmentesen.
- Ez így szokott lenni- rám eresztett egy vigyort és nekidőlt a korlátnak, miközben én még mindig a ruháimat pakoltam.- Jack Haynes vagyok egyébként.
- Hope Johnson- mondtam, majd becsuktam a bőröndöm és ráülve próbáltam becipzárazni.- Te itt laksz?
- Dehogyis, csak rabolni jöttem.
- Akkor a törvény nevében akár le is tartóztathatnálak- a bőröndömet felállítva álltam fel vele szemben. Jack olyan 10 centivel magasabb volt nálam, pedig már kezdtem magabiztos lenni a közelében.
- Igen?- felvonta egyik szemöldökét, közben pedig vigyorra húzta a szája szélét. Csak megforgattam a szemeimet, és elkezdtem újból felrángatni a bőröndöm a lépcsőn, Jack pedig összefont karokkal figyelt.
- Ahogy látom, Brooklyn-ban mindenki rohadék udvarias- vetettem oda neki lihegve, és már elértem a lépcsőfordulót. Ő lazán sétálgatott mögöttem, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy kikerüljön.
- Ezt én is gyakran észreveszem- töprengett, miközben én a következő lépcsőkön szenvedtem, ő pedig a falnak dőlve figyelt.- Szeretem ezt a helyet egyébként. A portás Adam is nagyon rendes fickó. Találkoztál már vele?
Lenéztem rá a harmadik lépcsőfordulóról, a szemem körülbelül már tikkelt, és csak azért nem borítottam rá a bőröndöt, mert már csak egy lépcsőforduló volt hátra a mi szintünkig.
- Még csak most ismertelek meg, de már idegesítesz- közöltem roppant kedvesen, és még egy kis mosolygást is ki tudtam magamból csikarni.
Jack szórakozottan figyelt, mialatt felcibáltam a bőröndöt a negyedik emeletre, és még akkor is jött utánam, mikor a folyosó vége felé vettem az irányt. Ilyen egy idegesítő embert.
- Megkérdezhetem, minek követsz?- tettem fel neki a kérdést meg sem fordulva.
- Te követsz- vágta rá, miközben a folyosó felénél jártunk.
- Előtted megyek, ha nem zavar.
- Engem aztán nem. Jobban szeretem a nőket hátulról figyelni.
Mélyen beszívtam a levegőt, és a 25-ös ajtó előtt megállva szikrázó szemekkel néztem Jack-re, aki csak vigyorogva dőlt neki a 24-es számúnak.
- Remélem, valaki rád nyitja onnan az ajtót- vetettem oda neki, és éppen nyitottam volna ki az ajtómat, amikor elnevette magát.
- Üdvözöllek itt, szomszéd- azzal belépett a 24-be.
- Ekkora tuskót- dörmögtem, és berángattam a bőröndöm a szobába.
Ezt követően leszaladtam Mimmerért, aki alig akart elszabadulni Adam-től, és a srác is viszonylag megkedvelte a kis mancsost. Igaz, hogy engem ez nem érdekelt annyira: megragadtam Mimmert, és egy "sziát" odaböfögve a portásnak, fogtam magam és felsétáltam a lakásba.

Három óra múlva kifulladva rogytam le az ágyam szélére, a kutyusom pedig a bojtos szőnyegen szundikált. Úgy éreztem, hogy biztos nem lesz az az isten, aki rávegyen, hogy elmenjek ma valahová, de iszonyatosan kíváncsi voltam a brooklyn-i ügynökségre. Előkerestem a bőröndöm rejtett zsebéből a fegyveremet, átöltöztem egy farmerba, és egy virágos ingbe, amire farmerdzsekit vettem. Mielőtt elmentem volna, leterítettem Mimmernek egy újságpapírt, hátha sürgős dolga akad, aztán a lakást bezárva az autómhoz mentem. Mr Clark leírta nekem az FBI címét, én pedig néha megállva (hogy megkérdezhessem a járókelőket, merre kell menni) cirka fél óra alatt oda is értem.
Délután egy óra volt, mikor átléptem az épület küszöbét. Régebben ez az időszak volt a kedvencem, ilyenkor általában mindenki rohangálni szokott. Itt viszont az emberek csak ültek, beszélgettek és unatkoztak. Váó.
- Segíthetek?- kérdezte kedvesen egy kontyos nő, akin aranyos kiskosztüm volt.
- Hope Johnson vagyok, az új ügynök- nyújtottam felé mosolyogva a kezem, neki pedig felcsillantak a szemei.
- Akit Mr Clark küldött?- lelkesen kezet fogott velem.- Nagyon sokat hallottunk már rólad.
- Öhm, ez nagyszerű- elnevettem magam és a hajamba túrtam, miközben minden egyes tekintet rám szegeződött.- Ki itt a főnök?
- Mr Glimes irodája a folyosó végén van- mutatta, én pedig mosolyogva megköszöntem neki, majd az iroda felé vettem az irányt.
Kopogás után benyitottam, és egy harmincas, szálkás testalkatú pasas pakolászott az asztala körül. Hátizmai átrajzolódtak fehér ingén, és szőke haja rövidre volt nyírva. Amint meglátott, széles vigyor terült el az arcán.
- A híres Hope Johnson.
- Az volnék- nevetgéltem, és magam után becsukva az ajtót, beljebb léptem. Mr Glimes nyakkendőjét igazgatta, és úgy tűnt, majd kiugrik a bőréből.
- Clark sok mindent mesélt már rólad- vigyorgott, és a székre mutatott jelezve, hogy üljek le.
- Ennek igazán örülök- nevettem el magam, és engedelmesen helyet foglaltam. Mr Glimes  is leült az asztala mögé, és felkönyökölt a bútorra.
- Tegeződjünk, rendben? Hívhatsz nyugodtan Patrick-nek. Tudom, hogy Clark eléggé prűd ezen a téren, de én engedélyezem a tegeződést- felnevetett, én pedig mosolyogva bólintottam.- Nos, de         térjünk is a lényegre- megnyomott egy gombot, amitől sötétebb lett az irodában, és egy apró diavetítő kapcsolódott be, ezzel azonnal egy fényképet vetítve a falra. Még azelőtt felismertem az egyik áldozatot, mielőtt teljesen kiélesedett volna a fotó.- Bizonyára láttad a képeket, amiket Clark-nak küldtem át. Sajnos túl későn vettük észre a jeleket, így a gyilkos most azt hiszi, bármit tehet, az FBI nem fogja észre venni.
- Sikerült már összefüggést találnotok az áldozatok között?- keresztbe tettem a lábaim, és a képre függesztettem a tekintetem.
- Haynes ügynökünk vállalta a nyomozást, de egyedül nem halad sok sikerrel- felelte, és sokat sejtetően rám nézett.- Szóval arra gondoltam, hogy összeállhatnál vele.
- Sosem dolgoztam még társsal- szinte láttam, amint izgatottan csillognak a szemeim.- De valahonnan nagyon ismerős ez a név..
- Lehet, hogy már hallottál róla- kikapcsolta a diavetítőt, és rám mosolygott.- Brooklyn legjobbja, biztosan állíthatom. Bár, így, hogy te is itt vagy, akad majd egy vetélytársa, de rendes fickó. Mindjárt be is hívatom.
- Jól van- mosolyogva figyeltem, ahogy Patrick benyomja a telefonját, beleszól, hogy "küldd már ide Haynes-t", majd leteszi, és rám kacsint.
- Mindjárt itt van.
Amint ezt kimondta, eltelt pár másodperc, és kopogás után kinyílt az ajtó. Patrick szeme felderült, én pedig megfordultam, hogy lássam azt a híres Haynes-t.
- Ni csak, a szomszéd lány- vigyorgott az ajtóból... JACK HAYNES.
- Te jó isten- elképedve figyeltem, ahogyan magabiztos vigyorral becsukja az ajtót, és leül a mellettem lévő székre.
- Már ismeritek egymást?- Patrick felváltva nézett ránk, miközben én a fejemet fogtam, és próbáltam nem kirohanni.
- Mikor hazamentem a pisztolyomért, Hope éppen a bőröndjét rángatta fel a lépcsőkön- magyarázta Jack, és közben engem figyelt.
- Ő pedig lovagiasan felajánlotta segítségét, látván a szenvedésemet- mondtam "enyhe" gúnnyal a hangomban.
- Ez nem vall rá- jegyezte meg Patrick nevetve.
- Vicceltem. Mögöttem sétált.
Jack megvonta a vállát, és vigyorogva figyelt. El nem tudom mondani, mennyire zavart. Legszívesebben fejbe csaptam volna valamivel: Patrick vonalas telefonjával, a családi, bekeretezett fényképeivel, meg a mályvacukros táljával, amiről gőzöm sincs, mit keresett ott.
- Mindegy is. Mostantól együtt fogtok dolgozni, úgyhogy...- mielőtt befejezhette volna, valaki kopogás nélkül rontott az helyiségbe, mi pedig egy emberként fordultunk az illető felé.
- Patrick..- a srác lihegett, valószínűleg futott idáig.
- Mi történt?- Patrick azonnal felállt, és látszott az arcán, hogy a legrosszabbra számít.
- Újabb áldozat- közölte a fickó, mi pedig összenéztünk Jack-el.

Prológus

Nyuszipókok!:)
Itt is van a várva várt prológus, én pedig baromi kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni nektek!:)
U.i.: ha elolvastátok, kérlek, jelezzétek, és véleményezzetek, illetve iratkozzatok fel!:)
Csók: Kata xxx

Hope Johnson

A szokásos reggeli kávémat kortyolgattam, miközben Matt mesélte nekem roppant érdekes szakítása történetét. Körülbelül ez volt a harmadik a hónapban, engem pedig reggel fél kilenckor még jobban lefárasztott. 

- Érted te ezt?- értetlen fejjel rám nézett, én meg csak bambultam.- Azt mondja, hűtlen vagyok.

- Nem, Matt, nem is értem, hogy állíthat ilyet- ásítottam, és leraktam a bögrém az asztalra. 

Hátradőltem a székemben, és úgy éreztem, menten fejbe lövöm magam, olyan álmos voltam. Késő estig dolgoztam Sara Bones ügyén, reggel pedig azonnal leadtam az aktákat Nancy-nek, aki készségesen átszolgáltatta Mr. Clark-nak. Azóta sokat gondolkodtam szerencsétlen lányon. Egy ex barátja elég galád módon állt bosszút szakításuk miatt, ráadásul, hogy ne tudódjon ki, megölte az összes szemtanút is: Sara hörcsögét és macskáját. Miután ezt megállapítottuk, nagyon szívesen lőttem vádlin A. McCarthy-t, ami tény, hogy önvédelem volt, de jól esett.

Még korán volt ahhoz, hogy beinduljon az élet az ügynökségen, pedig nekem az a kora délutáni fázis a kedvencem, amikor mindenki szabályosan megőrül, és áll a bál. Olyankor mindenki keres mindenkit, mindenki ordít, mindenki rohangál, és terepre megy, amit szintén imádok a munkámban. 

- Lefárasztott a tegnapi menet?- Joshua állt meg az asztalom előtt, és először a kávémra, majd rám pillantott.

- Te is tudod, hogy nem attól fáradtam el- mosolyogva előredőltem, és sóhajtva megittam a maradék kávét, amitől legalább egy picit úgy éreztem, hogy élek.

- Tudom hát- nevetett, és előredőlve megtámasztotta két karját az asztalomon, ezzel veszélyesen közel kerülve hozzám. Nem azt mondom, hogy nem néz ki jól, mert sokan olvadoznak érte, a bicepszéért, meg a menő FBI-os szerkójáért, de én személy szerint nem csak ezeket láttam benne; hanem az elképesztően jó nyomozót.- Mindenki arról beszélt, milyen lazán lábon lőtted a fickót.
- Vagy én lövöm lábon, vagy ő küld engem fejbe- elmosolyodtam, és felálltam, hogy az automatához sétálva vegyek magamnak még egy kávét.- Nem volt választásom.
- Ha nem vetted volna észre, kedves, ezt bóknak szántam- nevetett fel, és sűrű szőke hajába túrt.
Bedobtam az aprópénzt az automatába, rányomtam a kávéra, és a falnak dőlve próbáltam nem elaludni.
- Hope!- lelkes titkárnőnk, Nancy üvöltött nekem a folyosó végéből, mire majdnem szívinfarktust kaptam.- Mr. Clark hívat.
A titkárnő eltűnt, én pedig gyorsan lehúztam a tűzforró kávét (kicsit forrasztotta csak le a gégémet), amitől valamelyest üdébbnek tűntem, beletúrtam párszor a hajamba, kicsit helyben futottam, és aztán mosolyogva elindultam a főnököm irodája felé.
Mr. Clark nem szokta az embereket csak úgy behívatni. Komolyan. Így már akkor tudtam, hogy komoly dologról lesz szó, amikor megkocogtattam az ajtajának üvegét, ő pedig kikiabált, hogy "gyere". 

- Á, Hope- az asztala mögött ülve megigazította a maga elé helyezett papírokat, és elrendezte őket. Sötét haja rövidre volt nyírva, zakóját pedig karosszéke támlájára terítette. A májusi időjárásban eléggé fülledté vált az irodája, így kicsit nyitva hagytam az ajtót, hogy járjon a levegő. Clark az asztala előtt álló székre mutatott, hogy üljek le.- Hogy vagyunk ma?
- Jól, köszönöm- helyet foglaltam a széken, és összefont karokkal néztem fel rá.- Miről szeretett volna beszélni velem?
- Reméltem tudja, miért van itt.
- Azt hiszem- bólintottam, és a fülem mögé igazítottam egy arcomba hulló tincset.- De remélem tisztában van azzal, hogy nem tehettem mást: vagy McCarthy lő le engem, vagy én őt.
- Nem erről van szó- öblös nevetése betöltötte az apró irodát. Néhány képet csúsztatott elém a nagy asztalon, ő maga pedig hátradőlt a székben. Ha már nem szoktam volna meg az undorító dolgokat, valószínűleg öklendezni kezdek a képek láttán.- Akiket azokon a képeken lát, a brooklyn-i gyilkosságok áldozatai. Mármint, ami megmaradt belőlük.
Undorodva szemléltem meg a legapróbb részletig a visszataszító képeket, és elhúztam az orrom.
- Elkövető?
- Ezért hívattam ide- nagy lendülettel előredőlt, és az asztalra könyökölt, a hirtelen mozdulatától pedig beborított a parfümje illata.- Legalább egy hónapja keresik a gyilkost, aki látszólag véletlenszerűen választja ki áldozatait. Mint, ahogy maga is láthatja, elég érdekes módon végez velük: először levágja a gyűrűsujjaikat, aztán pedig elmetszi a nyakukat.
- Bizarr- állapítottam meg.
- Valóban. Három, egymástól teljesen független áldozat: egy prostituált, egy fiatal nő és egy ügyvéd.
- Talán valamit nem mondanak el neki- felnéztem az emberre, és bár fél órája úgy éreztem magam, akár egy hulla, most egyértelműen felébredtem.- A levágott ujjakat gyakran használják, ha ezzel azt gondolják, hogy kihallgathatják az illetőt, többet megtudhatnak tőle...
- Nézze. Felajánlottam a segítségemet a brooklyn-i FBI-nak- megdörzsölte az arcát, és halál komolyan nézett rám.- A segítségem pedig maga lenne.
- Tessék?- hökkentem meg. Nem tudtam, hogy emberekkel is üzletel.
- Senki sem vitatja, hogy felülmúlja az összes nyomozót ebben a városban, talán még az országban is. Ezért úgy döntöttem, áthelyezem Brooklyn-ba.
- Te jó isten!- sikkantottam fel, és a szám elé kaptam a kezem. Körülbelül fél másodpercbe telt, mire észrevettem magam, és rendeztem a vonásaimat.- Akarom mondani: valóban így gondolja?
- Megígértem, hogy a legjobb ügynökömet küldöm, ők pedig házat is biztosítanak a számára.
- Tehát..- próbáltam összeszedni magam, mert ez az egész akkora őrület volt, hogy alig láttam ki belőle.- Megyek Brooklyn-ba?
- Megy Brooklyn-ba- mosolygott rám.