Nagyon szépen köszönöm a prológushoz érkezett kommenteket, iszonyatosan boldog vagyok!:) A történet még csak most kezd beindulni, szóval ne aggódjatok, lesznek izgalmasabb részek is!☺
U.i.: komizni és feliratkozni se felejtsetek el!:3
Puszedli: Kata xxx
Hope Johnson
Az autó lehúzott ablakán besüvítő szél a hajamat rángatta. Az anyósülésen kiskutyusom, Mimmer üldögélt, én pedig mosolyogva odanyúltam, hogy megsimítsam a buksiját. Már vagy két órája utaztunk, telepakolt kocsival, telefonnal a szélvédő alatti kalaptartón, chips-es zacskóval a két ülés között, amiből néha felvettem egy marékkal, és Mimmer szájába dobtam egyet.
Pár perccel később egy tábla felé közeledtünk. Már akkor tudtam, mi van ráírva, amikor még csak épphogy láttam. Mikor azonban elhaladtunk a 'Brooklyn' felirat mellett, boldogan felnevettem. Mimmer úgy ugrált az anyósülésen, mintha tudná, minek kell örülni. Legszívesebben megdögönyöztem volna, csakhogy magamban már az otthon bemagolt térpéken agyaltam, és az úton, ami az új otthonunkba vezetett minket.
New Yorkban keveset jártam eddig, amikor viszont el kellett jönnöm ide, az is a munkám miatt volt, természetesen. Viszont a tudat, hogy mostantól itt élhetek, elmondhatatlan izgatottsággal töltött el.
Átvezettem a Brooklyn-hídon, ami élőben még elképesztőbb, mint a képeken. Az Atlantic-Ave-n áthaladva csak úgy habzsoltam magamba a sok újdonságot. Itt még a levegő is más volt, mint a régi városomban. Mimmer nekitámaszkodott az ajtónak, és kíváncsian kukucskált ki az ablakon. Miközben elhaladtunk egy McDonald's mellett, akaratlanul is éhes lettem, szóval megfogadtam, hogy amint otthon lepakoltam, és benéztem az ügynökségre, elugrok a legközelebbi szupermarketbe, és alaposan bevásárolok.
A külvárosban kanyarogva egyre izgatottabb lettem. Google-on lecsekkoltam már a házunkat kívülről, ami egyből megtetszett, mivel annak ellenére, hogy egy bérházról beszélünk, igazán ápolt környezetben található és nem úgy néz ki, mint valami begyepesedett gettó, ahol minden áldott nap kirabolnak valakit az emberek.
A Kenmore Place (ahogyan az utcát hívták) egyenesen a Woodruff Ave-ből ágazott el, ezzel szinte derékszöget kialakítva a két út között. Mimmernek tetszettek az illatok, amik különböző éttermekből, gyorsbüfékből származhattak. Leparkoltam egy fekete autó mögött a kis kék kocsimmal, és új, felhőtlenül boldog élet reményében csillogó szemekkel léptem az aszfaltra. Mimmer szinte szétszedte az ajtót, szóval a kocsi elejét megkerülve kiemeltem az autóból a kis golden retrievert. Mimmer befészkelte magát a kezembe, szóval elindultam a porta felé, hogy felvegyem a kulcsomat.
A portán hamar végeztem, de aztán, mikor megtudtam, hogy a negyedik emeletre kell felcaplatnom a cuccaimmal (lift nincs, mert miért ne), kissé megállt a szívem.
- A negyedikre?- kérdeztem, Mimmer pedig fészkelődni kezdett a karomban.- Nincs valami lift, vagy ilyesmi?
- Esetleg a tűzlépcsőt tudná használni, de azzal sem járna jobban- vont vállat a fiú. A mellkasán lévő névtábláján az állt, 'Adam'.
- Oké, rendben- sóhajtottam fel, és Mimmerre néztem, aki nagy szemeivel engem figyelt. Egy gyors puszit nyomtam a fejére, aztán a portás srác kezébe nyomtam.- Ha már a segítségedet nem bírtad felajánlani, legalább a kutyámra vigyázz. Ha akár egy szőrszála is meggörbül, kivasaltatlak.
Adam bólintott, és visszatért a portások kuckójába a kutyusommal, én pedig magamban dühöngve indultam vissza a kocsimhoz. Szép-szép, a mai férfiak annyira sem képesek, hogy felajánlják segítségüket egy gyenge, szingli nőnek, a csomagjai cipelésében. Tény, hogy nem vagyok gyenge, de akkor is. A negyedik emelet nem itt van. Rohadtul nem itt.
Elhatároztam, hogy először csak a könnyű dobozokat cipelem fel, Mimmer holmijait, és csak a végén esek neki a nagyobbaknak, meg a hatalmas bőröndöknek. Elsőnek két könnyűcske dobozt vittem, amiben plédek voltak.
A negyedik emeletre érve nem csak hogy leszakadtak a lábaim, de megállapítottam, hogy a ház belsejében is ápoltság, és lépcsőházszag uralkodik, aminek kifejezetten örültem, mert a gyerekkoromra emlékeztetett. A lakásunk a negyedik emelet, 25-ös lakása, ami a folyosó legvégén található. Ennek azért is örültem külön, mert csak egy oldalon van szomszédunk.
A lakásba nyitva kellemes meglepetés ért, ugyanis totál arra számítottam, hogy beposhadtak lesznek a falak, de a finom, szellőztetett illat mellett tágasnak is tűnt. Gyorsan körbefutottam a kis lakásban, ami egy konyhából, nappaliból és egyben hálószobából, valamint fürdőből állt. Pont elég volt szerény személyemnek és Mimmernek. A két dobozt ledobtam a szoba sarkában, magam után pedig szimplán csak becsuktam az ajtót. Miközben lefele kocogtam, azon gondolkodtam, hogy még legalább három zárat fogok szereltetni az ajtónkra. Hiába a biztonságos környék, rendőr nyomozóként ismerem minden rablásnak és gyilkosságnak a veszélyét, ami az esetek 30%-ban a nem jól lelakatolt bejárat/ablak.
Tanácstalanul álltam a bőröndöm mellett, ami kétszer nagyobb volt, mint én.
Adam, a ""segítőkész"" portás, éppen a kutyusommal játszott a kis portásbunkerban, amiért legszívesebben megfejeltem volna. Végül felszívtam a tüdőm, és, miután lezártam az autómat, nekiveselkedtem az utolsó nagy falatnak bizonyuló bőröndnek.
Filmre kellett volna venni, ahogyan felrángattam az első emeleten, és a második felénél megálltam, hogy pihenjek, de a bőröndnek mozogni, pontosabban esni volt kedve, szóval visszabucskázott az eddig megtett lépcsőfokokon, és a lépcső aljában szétnyílt, minek köszönhetően a fele cuccom a padlón végezte.
- A rohadt életbe!- csattantam fel, és azonnal legaloppoztam a rózsaszín bőröndhöz, majd térdre vetve magam előtte, elkezdtem visszalapátolni a holmijaimat.- Hülye portás Adam. Hülye lift nélküli ház. Hülye Mr Clark- morfondíroztam, miközben éppen egy trikót dobtam a többi, begyűrt ruha közé. Gyorsan elgondolkodtam, és kijavítottam magam.- Illetve, Mr Clark nem hülye. De minden más igen.
- Öhm..- valaki tőlem pár lépésnyire köhintett, mire felé kaptam a fejem. Egy korombeli fiatal, állatira jóképű srác mosolygott rám a korlát mellől. Zöldeskék szemei szinte nevettek, barna tincsei pedig kissé a homlokába lógtak. Még a fehér pólója alatt is tisztán kirajzolódtak izmai, valamint a vállán feszülő oldaltáska is csak hangsúlyosabbá tette előnyeit, a pimasz vigyoráról nem is beszélve... Ujjai között pedig.. az egyik francia bugyim lógott. Szent szar.- Úgy gondolom, ezt elhagytad.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, de legbelül elástam volna magam. Felé nyújtottam a karomat, jelezve,hogy adja vissza ami az enyém, ő pedig engedelmesen a markomba ejtette a fehérneműt.- A beköltözés nem megy éppen zökkenőmentesen.
- Ez így szokott lenni- rám eresztett egy vigyort és nekidőlt a korlátnak, miközben én még mindig a ruháimat pakoltam.- Jack Haynes vagyok egyébként.
- Hope Johnson- mondtam, majd becsuktam a bőröndöm és ráülve próbáltam becipzárazni.- Te itt laksz?
- Dehogyis, csak rabolni jöttem.
- Akkor a törvény nevében akár le is tartóztathatnálak- a bőröndömet felállítva álltam fel vele szemben. Jack olyan 10 centivel magasabb volt nálam, pedig már kezdtem magabiztos lenni a közelében.
- Igen?- felvonta egyik szemöldökét, közben pedig vigyorra húzta a szája szélét. Csak megforgattam a szemeimet, és elkezdtem újból felrángatni a bőröndöm a lépcsőn, Jack pedig összefont karokkal figyelt.
- Ahogy látom, Brooklyn-ban mindenki rohadék udvarias- vetettem oda neki lihegve, és már elértem a lépcsőfordulót. Ő lazán sétálgatott mögöttem, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy kikerüljön.
- Ezt én is gyakran észreveszem- töprengett, miközben én a következő lépcsőkön szenvedtem, ő pedig a falnak dőlve figyelt.- Szeretem ezt a helyet egyébként. A portás Adam is nagyon rendes fickó. Találkoztál már vele?
Lenéztem rá a harmadik lépcsőfordulóról, a szemem körülbelül már tikkelt, és csak azért nem borítottam rá a bőröndöt, mert már csak egy lépcsőforduló volt hátra a mi szintünkig.
- Még csak most ismertelek meg, de már idegesítesz- közöltem roppant kedvesen, és még egy kis mosolygást is ki tudtam magamból csikarni.
Jack szórakozottan figyelt, mialatt felcibáltam a bőröndöt a negyedik emeletre, és még akkor is jött utánam, mikor a folyosó vége felé vettem az irányt. Ilyen egy idegesítő embert.
- Megkérdezhetem, minek követsz?- tettem fel neki a kérdést meg sem fordulva.
- Te követsz- vágta rá, miközben a folyosó felénél jártunk.
- Előtted megyek, ha nem zavar.
- Engem aztán nem. Jobban szeretem a nőket hátulról figyelni.
Mélyen beszívtam a levegőt, és a 25-ös ajtó előtt megállva szikrázó szemekkel néztem Jack-re, aki csak vigyorogva dőlt neki a 24-es számúnak.
- Remélem, valaki rád nyitja onnan az ajtót- vetettem oda neki, és éppen nyitottam volna ki az ajtómat, amikor elnevette magát.
- Üdvözöllek itt, szomszéd- azzal belépett a 24-be.
- Ekkora tuskót- dörmögtem, és berángattam a bőröndöm a szobába.
Ezt követően leszaladtam Mimmerért, aki alig akart elszabadulni Adam-től, és a srác is viszonylag megkedvelte a kis mancsost. Igaz, hogy engem ez nem érdekelt annyira: megragadtam Mimmert, és egy "sziát" odaböfögve a portásnak, fogtam magam és felsétáltam a lakásba.
Három óra múlva kifulladva rogytam le az ágyam szélére, a kutyusom pedig a bojtos szőnyegen szundikált. Úgy éreztem, hogy biztos nem lesz az az isten, aki rávegyen, hogy elmenjek ma valahová, de iszonyatosan kíváncsi voltam a brooklyn-i ügynökségre. Előkerestem a bőröndöm rejtett zsebéből a fegyveremet, átöltöztem egy farmerba, és egy virágos ingbe, amire farmerdzsekit vettem. Mielőtt elmentem volna, leterítettem Mimmernek egy újságpapírt, hátha sürgős dolga akad, aztán a lakást bezárva az autómhoz mentem. Mr Clark leírta nekem az FBI címét, én pedig néha megállva (hogy megkérdezhessem a járókelőket, merre kell menni) cirka fél óra alatt oda is értem.
Délután egy óra volt, mikor átléptem az épület küszöbét. Régebben ez az időszak volt a kedvencem, ilyenkor általában mindenki rohangálni szokott. Itt viszont az emberek csak ültek, beszélgettek és unatkoztak. Váó.
- Segíthetek?- kérdezte kedvesen egy kontyos nő, akin aranyos kiskosztüm volt.
- Hope Johnson vagyok, az új ügynök- nyújtottam felé mosolyogva a kezem, neki pedig felcsillantak a szemei.
- Akit Mr Clark küldött?- lelkesen kezet fogott velem.- Nagyon sokat hallottunk már rólad.
- Öhm, ez nagyszerű- elnevettem magam és a hajamba túrtam, miközben minden egyes tekintet rám szegeződött.- Ki itt a főnök?
- Mr Glimes irodája a folyosó végén van- mutatta, én pedig mosolyogva megköszöntem neki, majd az iroda felé vettem az irányt.
Kopogás után benyitottam, és egy harmincas, szálkás testalkatú pasas pakolászott az asztala körül. Hátizmai átrajzolódtak fehér ingén, és szőke haja rövidre volt nyírva. Amint meglátott, széles vigyor terült el az arcán.
- A híres Hope Johnson.
- Az volnék- nevetgéltem, és magam után becsukva az ajtót, beljebb léptem. Mr Glimes nyakkendőjét igazgatta, és úgy tűnt, majd kiugrik a bőréből.
- Clark sok mindent mesélt már rólad- vigyorgott, és a székre mutatott jelezve, hogy üljek le.
- Ennek igazán örülök- nevettem el magam, és engedelmesen helyet foglaltam. Mr Glimes is leült az asztala mögé, és felkönyökölt a bútorra.
- Tegeződjünk, rendben? Hívhatsz nyugodtan Patrick-nek. Tudom, hogy Clark eléggé prűd ezen a téren, de én engedélyezem a tegeződést- felnevetett, én pedig mosolyogva bólintottam.- Nos, de térjünk is a lényegre- megnyomott egy gombot, amitől sötétebb lett az irodában, és egy apró diavetítő kapcsolódott be, ezzel azonnal egy fényképet vetítve a falra. Még azelőtt felismertem az egyik áldozatot, mielőtt teljesen kiélesedett volna a fotó.- Bizonyára láttad a képeket, amiket Clark-nak küldtem át. Sajnos túl későn vettük észre a jeleket, így a gyilkos most azt hiszi, bármit tehet, az FBI nem fogja észre venni.
- Sikerült már összefüggést találnotok az áldozatok között?- keresztbe tettem a lábaim, és a képre függesztettem a tekintetem.
- Haynes ügynökünk vállalta a nyomozást, de egyedül nem halad sok sikerrel- felelte, és sokat sejtetően rám nézett.- Szóval arra gondoltam, hogy összeállhatnál vele.
- Sosem dolgoztam még társsal- szinte láttam, amint izgatottan csillognak a szemeim.- De valahonnan nagyon ismerős ez a név..
- Lehet, hogy már hallottál róla- kikapcsolta a diavetítőt, és rám mosolygott.- Brooklyn legjobbja, biztosan állíthatom. Bár, így, hogy te is itt vagy, akad majd egy vetélytársa, de rendes fickó. Mindjárt be is hívatom.
- Jól van- mosolyogva figyeltem, ahogy Patrick benyomja a telefonját, beleszól, hogy "küldd már ide Haynes-t", majd leteszi, és rám kacsint.
- Mindjárt itt van.
Amint ezt kimondta, eltelt pár másodperc, és kopogás után kinyílt az ajtó. Patrick szeme felderült, én pedig megfordultam, hogy lássam azt a híres Haynes-t.
- Ni csak, a szomszéd lány- vigyorgott az ajtóból... JACK HAYNES.
- Te jó isten- elképedve figyeltem, ahogyan magabiztos vigyorral becsukja az ajtót, és leül a mellettem lévő székre.
- Már ismeritek egymást?- Patrick felváltva nézett ránk, miközben én a fejemet fogtam, és próbáltam nem kirohanni.
- Mikor hazamentem a pisztolyomért, Hope éppen a bőröndjét rángatta fel a lépcsőkön- magyarázta Jack, és közben engem figyelt.
- Ő pedig lovagiasan felajánlotta segítségét, látván a szenvedésemet- mondtam "enyhe" gúnnyal a hangomban.
- Ez nem vall rá- jegyezte meg Patrick nevetve.
- Vicceltem. Mögöttem sétált.
Jack megvonta a vállát, és vigyorogva figyelt. El nem tudom mondani, mennyire zavart. Legszívesebben fejbe csaptam volna valamivel: Patrick vonalas telefonjával, a családi, bekeretezett fényképeivel, meg a mályvacukros táljával, amiről gőzöm sincs, mit keresett ott.
- Mindegy is. Mostantól együtt fogtok dolgozni, úgyhogy...- mielőtt befejezhette volna, valaki kopogás nélkül rontott az helyiségbe, mi pedig egy emberként fordultunk az illető felé.
- Patrick..- a srác lihegett, valószínűleg futott idáig.
- Mi történt?- Patrick azonnal felállt, és látszott az arcán, hogy a legrosszabbra számít.
- Újabb áldozat- közölte a fickó, mi pedig összenéztünk Jack-el.
New Yorkban keveset jártam eddig, amikor viszont el kellett jönnöm ide, az is a munkám miatt volt, természetesen. Viszont a tudat, hogy mostantól itt élhetek, elmondhatatlan izgatottsággal töltött el.
Átvezettem a Brooklyn-hídon, ami élőben még elképesztőbb, mint a képeken. Az Atlantic-Ave-n áthaladva csak úgy habzsoltam magamba a sok újdonságot. Itt még a levegő is más volt, mint a régi városomban. Mimmer nekitámaszkodott az ajtónak, és kíváncsian kukucskált ki az ablakon. Miközben elhaladtunk egy McDonald's mellett, akaratlanul is éhes lettem, szóval megfogadtam, hogy amint otthon lepakoltam, és benéztem az ügynökségre, elugrok a legközelebbi szupermarketbe, és alaposan bevásárolok.
A külvárosban kanyarogva egyre izgatottabb lettem. Google-on lecsekkoltam már a házunkat kívülről, ami egyből megtetszett, mivel annak ellenére, hogy egy bérházról beszélünk, igazán ápolt környezetben található és nem úgy néz ki, mint valami begyepesedett gettó, ahol minden áldott nap kirabolnak valakit az emberek.
A Kenmore Place (ahogyan az utcát hívták) egyenesen a Woodruff Ave-ből ágazott el, ezzel szinte derékszöget kialakítva a két út között. Mimmernek tetszettek az illatok, amik különböző éttermekből, gyorsbüfékből származhattak. Leparkoltam egy fekete autó mögött a kis kék kocsimmal, és új, felhőtlenül boldog élet reményében csillogó szemekkel léptem az aszfaltra. Mimmer szinte szétszedte az ajtót, szóval a kocsi elejét megkerülve kiemeltem az autóból a kis golden retrievert. Mimmer befészkelte magát a kezembe, szóval elindultam a porta felé, hogy felvegyem a kulcsomat.
A portán hamar végeztem, de aztán, mikor megtudtam, hogy a negyedik emeletre kell felcaplatnom a cuccaimmal (lift nincs, mert miért ne), kissé megállt a szívem.
- A negyedikre?- kérdeztem, Mimmer pedig fészkelődni kezdett a karomban.- Nincs valami lift, vagy ilyesmi?
- Esetleg a tűzlépcsőt tudná használni, de azzal sem járna jobban- vont vállat a fiú. A mellkasán lévő névtábláján az állt, 'Adam'.
- Oké, rendben- sóhajtottam fel, és Mimmerre néztem, aki nagy szemeivel engem figyelt. Egy gyors puszit nyomtam a fejére, aztán a portás srác kezébe nyomtam.- Ha már a segítségedet nem bírtad felajánlani, legalább a kutyámra vigyázz. Ha akár egy szőrszála is meggörbül, kivasaltatlak.
Adam bólintott, és visszatért a portások kuckójába a kutyusommal, én pedig magamban dühöngve indultam vissza a kocsimhoz. Szép-szép, a mai férfiak annyira sem képesek, hogy felajánlják segítségüket egy gyenge, szingli nőnek, a csomagjai cipelésében. Tény, hogy nem vagyok gyenge, de akkor is. A negyedik emelet nem itt van. Rohadtul nem itt.
Elhatároztam, hogy először csak a könnyű dobozokat cipelem fel, Mimmer holmijait, és csak a végén esek neki a nagyobbaknak, meg a hatalmas bőröndöknek. Elsőnek két könnyűcske dobozt vittem, amiben plédek voltak.
A negyedik emeletre érve nem csak hogy leszakadtak a lábaim, de megállapítottam, hogy a ház belsejében is ápoltság, és lépcsőházszag uralkodik, aminek kifejezetten örültem, mert a gyerekkoromra emlékeztetett. A lakásunk a negyedik emelet, 25-ös lakása, ami a folyosó legvégén található. Ennek azért is örültem külön, mert csak egy oldalon van szomszédunk.
A lakásba nyitva kellemes meglepetés ért, ugyanis totál arra számítottam, hogy beposhadtak lesznek a falak, de a finom, szellőztetett illat mellett tágasnak is tűnt. Gyorsan körbefutottam a kis lakásban, ami egy konyhából, nappaliból és egyben hálószobából, valamint fürdőből állt. Pont elég volt szerény személyemnek és Mimmernek. A két dobozt ledobtam a szoba sarkában, magam után pedig szimplán csak becsuktam az ajtót. Miközben lefele kocogtam, azon gondolkodtam, hogy még legalább három zárat fogok szereltetni az ajtónkra. Hiába a biztonságos környék, rendőr nyomozóként ismerem minden rablásnak és gyilkosságnak a veszélyét, ami az esetek 30%-ban a nem jól lelakatolt bejárat/ablak.
Tanácstalanul álltam a bőröndöm mellett, ami kétszer nagyobb volt, mint én.
Adam, a ""segítőkész"" portás, éppen a kutyusommal játszott a kis portásbunkerban, amiért legszívesebben megfejeltem volna. Végül felszívtam a tüdőm, és, miután lezártam az autómat, nekiveselkedtem az utolsó nagy falatnak bizonyuló bőröndnek.
Filmre kellett volna venni, ahogyan felrángattam az első emeleten, és a második felénél megálltam, hogy pihenjek, de a bőröndnek mozogni, pontosabban esni volt kedve, szóval visszabucskázott az eddig megtett lépcsőfokokon, és a lépcső aljában szétnyílt, minek köszönhetően a fele cuccom a padlón végezte.
- A rohadt életbe!- csattantam fel, és azonnal legaloppoztam a rózsaszín bőröndhöz, majd térdre vetve magam előtte, elkezdtem visszalapátolni a holmijaimat.- Hülye portás Adam. Hülye lift nélküli ház. Hülye Mr Clark- morfondíroztam, miközben éppen egy trikót dobtam a többi, begyűrt ruha közé. Gyorsan elgondolkodtam, és kijavítottam magam.- Illetve, Mr Clark nem hülye. De minden más igen.
- Öhm..- valaki tőlem pár lépésnyire köhintett, mire felé kaptam a fejem. Egy korombeli fiatal, állatira jóképű srác mosolygott rám a korlát mellől. Zöldeskék szemei szinte nevettek, barna tincsei pedig kissé a homlokába lógtak. Még a fehér pólója alatt is tisztán kirajzolódtak izmai, valamint a vállán feszülő oldaltáska is csak hangsúlyosabbá tette előnyeit, a pimasz vigyoráról nem is beszélve... Ujjai között pedig.. az egyik francia bugyim lógott. Szent szar.- Úgy gondolom, ezt elhagytad.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, de legbelül elástam volna magam. Felé nyújtottam a karomat, jelezve,hogy adja vissza ami az enyém, ő pedig engedelmesen a markomba ejtette a fehérneműt.- A beköltözés nem megy éppen zökkenőmentesen.
- Ez így szokott lenni- rám eresztett egy vigyort és nekidőlt a korlátnak, miközben én még mindig a ruháimat pakoltam.- Jack Haynes vagyok egyébként.
- Hope Johnson- mondtam, majd becsuktam a bőröndöm és ráülve próbáltam becipzárazni.- Te itt laksz?
- Dehogyis, csak rabolni jöttem.
- Akkor a törvény nevében akár le is tartóztathatnálak- a bőröndömet felállítva álltam fel vele szemben. Jack olyan 10 centivel magasabb volt nálam, pedig már kezdtem magabiztos lenni a közelében.
- Igen?- felvonta egyik szemöldökét, közben pedig vigyorra húzta a szája szélét. Csak megforgattam a szemeimet, és elkezdtem újból felrángatni a bőröndöm a lépcsőn, Jack pedig összefont karokkal figyelt.
- Ahogy látom, Brooklyn-ban mindenki rohadék udvarias- vetettem oda neki lihegve, és már elértem a lépcsőfordulót. Ő lazán sétálgatott mögöttem, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy kikerüljön.
- Ezt én is gyakran észreveszem- töprengett, miközben én a következő lépcsőkön szenvedtem, ő pedig a falnak dőlve figyelt.- Szeretem ezt a helyet egyébként. A portás Adam is nagyon rendes fickó. Találkoztál már vele?
Lenéztem rá a harmadik lépcsőfordulóról, a szemem körülbelül már tikkelt, és csak azért nem borítottam rá a bőröndöt, mert már csak egy lépcsőforduló volt hátra a mi szintünkig.
- Még csak most ismertelek meg, de már idegesítesz- közöltem roppant kedvesen, és még egy kis mosolygást is ki tudtam magamból csikarni.
Jack szórakozottan figyelt, mialatt felcibáltam a bőröndöt a negyedik emeletre, és még akkor is jött utánam, mikor a folyosó vége felé vettem az irányt. Ilyen egy idegesítő embert.
- Megkérdezhetem, minek követsz?- tettem fel neki a kérdést meg sem fordulva.
- Te követsz- vágta rá, miközben a folyosó felénél jártunk.
- Előtted megyek, ha nem zavar.
- Engem aztán nem. Jobban szeretem a nőket hátulról figyelni.
Mélyen beszívtam a levegőt, és a 25-ös ajtó előtt megállva szikrázó szemekkel néztem Jack-re, aki csak vigyorogva dőlt neki a 24-es számúnak.
- Remélem, valaki rád nyitja onnan az ajtót- vetettem oda neki, és éppen nyitottam volna ki az ajtómat, amikor elnevette magát.
- Üdvözöllek itt, szomszéd- azzal belépett a 24-be.
- Ekkora tuskót- dörmögtem, és berángattam a bőröndöm a szobába.
Ezt követően leszaladtam Mimmerért, aki alig akart elszabadulni Adam-től, és a srác is viszonylag megkedvelte a kis mancsost. Igaz, hogy engem ez nem érdekelt annyira: megragadtam Mimmert, és egy "sziát" odaböfögve a portásnak, fogtam magam és felsétáltam a lakásba.
Három óra múlva kifulladva rogytam le az ágyam szélére, a kutyusom pedig a bojtos szőnyegen szundikált. Úgy éreztem, hogy biztos nem lesz az az isten, aki rávegyen, hogy elmenjek ma valahová, de iszonyatosan kíváncsi voltam a brooklyn-i ügynökségre. Előkerestem a bőröndöm rejtett zsebéből a fegyveremet, átöltöztem egy farmerba, és egy virágos ingbe, amire farmerdzsekit vettem. Mielőtt elmentem volna, leterítettem Mimmernek egy újságpapírt, hátha sürgős dolga akad, aztán a lakást bezárva az autómhoz mentem. Mr Clark leírta nekem az FBI címét, én pedig néha megállva (hogy megkérdezhessem a járókelőket, merre kell menni) cirka fél óra alatt oda is értem.
Délután egy óra volt, mikor átléptem az épület küszöbét. Régebben ez az időszak volt a kedvencem, ilyenkor általában mindenki rohangálni szokott. Itt viszont az emberek csak ültek, beszélgettek és unatkoztak. Váó.
- Segíthetek?- kérdezte kedvesen egy kontyos nő, akin aranyos kiskosztüm volt.
- Hope Johnson vagyok, az új ügynök- nyújtottam felé mosolyogva a kezem, neki pedig felcsillantak a szemei.
- Akit Mr Clark küldött?- lelkesen kezet fogott velem.- Nagyon sokat hallottunk már rólad.
- Öhm, ez nagyszerű- elnevettem magam és a hajamba túrtam, miközben minden egyes tekintet rám szegeződött.- Ki itt a főnök?
- Mr Glimes irodája a folyosó végén van- mutatta, én pedig mosolyogva megköszöntem neki, majd az iroda felé vettem az irányt.
Kopogás után benyitottam, és egy harmincas, szálkás testalkatú pasas pakolászott az asztala körül. Hátizmai átrajzolódtak fehér ingén, és szőke haja rövidre volt nyírva. Amint meglátott, széles vigyor terült el az arcán.
- A híres Hope Johnson.
- Az volnék- nevetgéltem, és magam után becsukva az ajtót, beljebb léptem. Mr Glimes nyakkendőjét igazgatta, és úgy tűnt, majd kiugrik a bőréből.
- Clark sok mindent mesélt már rólad- vigyorgott, és a székre mutatott jelezve, hogy üljek le.
- Ennek igazán örülök- nevettem el magam, és engedelmesen helyet foglaltam. Mr Glimes is leült az asztala mögé, és felkönyökölt a bútorra.
- Tegeződjünk, rendben? Hívhatsz nyugodtan Patrick-nek. Tudom, hogy Clark eléggé prűd ezen a téren, de én engedélyezem a tegeződést- felnevetett, én pedig mosolyogva bólintottam.- Nos, de térjünk is a lényegre- megnyomott egy gombot, amitől sötétebb lett az irodában, és egy apró diavetítő kapcsolódott be, ezzel azonnal egy fényképet vetítve a falra. Még azelőtt felismertem az egyik áldozatot, mielőtt teljesen kiélesedett volna a fotó.- Bizonyára láttad a képeket, amiket Clark-nak küldtem át. Sajnos túl későn vettük észre a jeleket, így a gyilkos most azt hiszi, bármit tehet, az FBI nem fogja észre venni.
- Sikerült már összefüggést találnotok az áldozatok között?- keresztbe tettem a lábaim, és a képre függesztettem a tekintetem.
- Haynes ügynökünk vállalta a nyomozást, de egyedül nem halad sok sikerrel- felelte, és sokat sejtetően rám nézett.- Szóval arra gondoltam, hogy összeállhatnál vele.
- Sosem dolgoztam még társsal- szinte láttam, amint izgatottan csillognak a szemeim.- De valahonnan nagyon ismerős ez a név..
- Lehet, hogy már hallottál róla- kikapcsolta a diavetítőt, és rám mosolygott.- Brooklyn legjobbja, biztosan állíthatom. Bár, így, hogy te is itt vagy, akad majd egy vetélytársa, de rendes fickó. Mindjárt be is hívatom.
- Jól van- mosolyogva figyeltem, ahogy Patrick benyomja a telefonját, beleszól, hogy "küldd már ide Haynes-t", majd leteszi, és rám kacsint.
- Mindjárt itt van.
Amint ezt kimondta, eltelt pár másodperc, és kopogás után kinyílt az ajtó. Patrick szeme felderült, én pedig megfordultam, hogy lássam azt a híres Haynes-t.
- Ni csak, a szomszéd lány- vigyorgott az ajtóból... JACK HAYNES.
- Te jó isten- elképedve figyeltem, ahogyan magabiztos vigyorral becsukja az ajtót, és leül a mellettem lévő székre.
- Már ismeritek egymást?- Patrick felváltva nézett ránk, miközben én a fejemet fogtam, és próbáltam nem kirohanni.
- Mikor hazamentem a pisztolyomért, Hope éppen a bőröndjét rángatta fel a lépcsőkön- magyarázta Jack, és közben engem figyelt.
- Ő pedig lovagiasan felajánlotta segítségét, látván a szenvedésemet- mondtam "enyhe" gúnnyal a hangomban.
- Ez nem vall rá- jegyezte meg Patrick nevetve.
- Vicceltem. Mögöttem sétált.
Jack megvonta a vállát, és vigyorogva figyelt. El nem tudom mondani, mennyire zavart. Legszívesebben fejbe csaptam volna valamivel: Patrick vonalas telefonjával, a családi, bekeretezett fényképeivel, meg a mályvacukros táljával, amiről gőzöm sincs, mit keresett ott.
- Mindegy is. Mostantól együtt fogtok dolgozni, úgyhogy...- mielőtt befejezhette volna, valaki kopogás nélkül rontott az helyiségbe, mi pedig egy emberként fordultunk az illető felé.
- Patrick..- a srác lihegett, valószínűleg futott idáig.
- Mi történt?- Patrick azonnal felállt, és látszott az arcán, hogy a legrosszabbra számít.
- Újabb áldozat- közölte a fickó, mi pedig összenéztünk Jack-el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése